Gyökereim

„Az intuíció mindig hirtelen jön, csak a gondolkodáshoz szükségeltetik idő.”
Bert Hellinger

Alapvetően ez illik rám leginkább. Túlagyalom a dolgaimat, noha már a gondolat pillanatában tudom, hogy magamra kellene hallgatnom, arra a belső hangra, aki szintén én vagyok.
Csak a kinti bizonytalanhoz képest, Ő – ott bent, legbelül -, túl magabiztosan mondja az instrukcióit.
Bármennyire igyekeztem is elnyomni őt hosszú évekig, folyton kopogtatott.
Hol halkan, csak enyhén zavaróan, hol destruktívan, betegségekkel jelezve, hogy nem akarom meghallani, és ez bizony nagyon dühíti őt.

Az agyalást, szerintem már anyám méhében elkezdtem.
Mindenre érveket kell találnom ahhoz, hogy biztos legyek abban, az intuícióm nem hazudott.
Nekem már nyáron terveznem kell, hogy télen mi fog történni, ahhoz hogy jól, és biztonságban érezzem magam.
Előre szeretném látni a következő lépésemet folyton.

Ma már értem, miért pont a tavaszi napfordulót választottam születésem napjául, március 21-ét.
Kos jegyben, Bika aszcendenssel.
Ha ez korábban tudatosul, biztosan könnyebb lett volna megszeretnem ezt a csajt, akit erre az életre hoztam magammal.
Az erőt, az ajtót döngető élharcost próbáltam levetkőzni hosszú éveken át, ostoroztam és féltem saját magamtól.
Attól, hogy mikor zúdul a felszínre a mélyben fortyogó tűz, amit kontroll alatt akartam tartani mindenáron.

De hogy jutottunk odáig, hogy megszülettem?

Anyai nagyapám igazi hedonista volt, a falu szépfiúja.
Az aranyéletének véget vetett egy időre a háború, mert egyszer csak a Don-kanyarban találta magát, aki a fagyos földből kaparja ki körömmel a burgonyát és azonmód falja be. Ekkor már anyám első életévében járt.
Így hát nagyapám a szíve fölött hordozta anyám és nagyanyám fényképét a nagy Orosz honban, mialatt kiszolgáltatottan várta a hadifogságban, hogy érte jöjjön valaki.
Hazatért, és a feszültségét italba fojtotta.
Még három lánya született ezután, akik felé anyám inkább anyai érzésekkel viseltetett, mint testvéri.

Kicsi faluban éltek, ahol sok minden megtörténhetett.
Így lett nagyapám egy időre a falu tanácselnöke, ahogy akkoriban hívták a polgármestert.
Anyámék a kis vályog házból a település kastélyába költöztek be.
Aranyidők voltak anyagilag, de nagyapám egyre többet ivott.
A kocsmában töltötte ideje nagy részét, ahol a félretett pénzt elbohémkodta.
Egész nap sakkozott vagy kártyában verte meg az italozó haverokat, esetleg tangó harmónikájával szórakoztatta őket.
Hétvégente a kertben Ő volt a falu borbélya. Jöttek a cimborák, és Ő a gépével formát adott a fejeknek újra.
Illésnek hívták. Hatalmas kék szemek, napbarnított bőr, szőkés haj, rekedtes, vidám hang.
Persze, csak a felszínen. A háború borzalmait valahogy el kellett nyomni.
Ő így volt képes rá. Az alkohollal és szakértő szemmel nézve, túlzott vidámsággal.
Örök infantilisnek láttuk, aki folyton bohóckodik és nevet.

Nagyanyámnak ez nem volt ínyére, hogy is lett volna, amikor a család terhei az Ő vállát nyomták.
Egyedül az övét.
Egyszerű asszony volt, aki csak arra szeretett volna kínosan ügyelni, ne vegye a falu a szájára.
Próbálta egyedül ellátni a lányait és a feladatait.
Nagyapám megkeserítette az életét, amikor épp nem romantikusra, hanem agresszívra itta magát.
Előfordult, hogy nagy késsel kergette őket a következő szomszédig, aki általában rokon volt, hiszen akkoriban eléggé beltenyészet volt egy ilyen kis település.
Anyám leginkább a nagyanyjánál aludt, ott érezte magát biztonságban.
Anyai dédanyja, az én ükanyám – akit már nem ismertem -, még pipás cigány asszony volt. Pipamocsokból jósolt.
Láttad a Macskajaj-t? Meg van az öregasszony, aki arra kéri a lányunokáját : – “Locsold má’ meg azt a póznát bazdmeg!” ?
Valami ilyesmit képzelj el.
Nagy pacientúrája volt – azt mondják -, elég hitelesen végezte a munkáját.
Anyám mindig lekezelően beszélt róla, mert későbbi vallásossága más színezetet adott ennek az asszonynak.
Azt mondják, nagyon nehezen hagyta el ezt a világot.
Hetekig haldoklott, és mindenáron anyám kezébe akart adni egy babát, aki nem volt hajlandó elvenni tőle, mert félt.
A legkisebb húga vette el végre, és ezzel el is tudott távozni. Úgy beszélik, ezzel adta át a tehetségét, és anyám húga valóban mélyen beásta magát ebbe a műfajba.

Anyám, 14 évesen úgy érezte nem bírja tovább a vidéki életet és a szülei által kialakított feszültséget, ezért a nyüzsgő fővárosba költözött szerencsét próbálni. Nagyon bátornak tartom ezért a lépéséért. Azt hiszem, én nem lettem volna képes rá.
Egy itt élő rokona szerzett neki albérleti szobácskát, és egy zsidó nőhöz költözött.
Olyan zsidó nőhöz, akit a Nyilasok ’56-ban meztelenre vetkőztettek, és sokad magával betuszkoltak egy teherautó rakterébe. Rájuk erőltették az ajtót valahogy, majd elindultak. Útközben valahogy kinyílt a zár, és kiestek néhányan a macskakőre. Ezeket az embereket szuronyokkal szurkálták meg, de Ő – Ancsa -, valamiért túlélte.
Súlyos epilepsziával küzdött, anyám, a gyereklány pedig a segítője lett évekre.
Amikor a földön fekve vergődött, Ő húzta ki a nyelvét, hogy el ne harapja, és számtalanszor tartotta életben.
Hogy fenntartsa magát, elhelyezkedett a BKV-nál, mint villamos kalauz, és megpróbált egy esti iskolában érettségit szerezni. Ez nem jött össze, de legalább tanult egy ideig.

Tizenhat éves korában folyamatosan fájdalmakkal és rosszullétekkel küzdött, amikor is az orvos közölte vele – a vizsgálatokat követően -, hogy egy férfi ököl nagyságú ciszta van a petefészkén, és a tudomány jelenlegi állása alapján, ettől a petefészektől őt meg kell fosztaniuk.
Anyám minden könyörgése ellenére is műtőasztalra dobták és egy gyönyörű 30 centis vágást ejtettek a hasa közepén, mint a böllérek.
Leoperálták a bal petefészket, és közölték vele, hogy nem ajánlatos gyerekkel próbálkoznia, mert vagy elvetél majd sorozatosan, vagy súlyos fogyatékossággal is születhet.
Ezzel a tudattal fogott bele a párkeresésbe…

Apám, 18 évesen a katonaság miatt került Budapestre, vidékről. Itt töltötte a szolgálati idejét a Gellért-hegy gyomrában.
Rádiós lett.
Az Ő gyerekkora talán nekem jobban fájt mindig, mint neki. Nehéz sorsú, kitaszított.
Anyja, aki egy kőkemény matróna volt, vitrinjét egy Lenin szobor, egy II.János Pál pápa és egy Kádár János kép díszítette.
Amikor megkérdeztem tőle, hogy még Lenin szobrát meg a Pápa képét feldolgoznám, de mit keres itt Kádár, majdnem lefújta a fejet a nyakamról úgy ordította az arcomba, hogy Ő tőle kapta a nyugdíját. Hogy lehetek ilyen hülye?!
Neki sem volt egyszerű élete. Négy gyereket szült, akik közül egy kisfiú két éves korában meghalt.
Apám előtt született közvetlenül.
Bátyja volt anyjuk kedvence. Húga, aki egy légó pincében született a háború alatt, az apjuké.
A légó pince amúgy, apám életének egyik legsötétebb foltja. Békák ugráltak rajta, akik kipusztíthatatlanok voltak a pincéből, így aludni is alig mert. Folyton a békák körmének kaparászása zökkentette vissza a valóságba ha eltalált szunnyadni.
Azt hiszem, ha megszeretném gyilkolni, csak néhány békát kellene az ágyába rejtenem. 
Amúgy apai ágon német vagyok. Bajba lettek volna velem Auschwitzban. Gondolom egy hétig tekertem, egy hétig szívtam volna a gázt 

Apukám tehát kakukktojás volt, aki igazán nem kellett senkinek, csak jött.
Nagyapám egy vakmeleg paraszt ember volt amúgy. Kőkemény, tántoríthatatlan, meggyőzhetetlen, kíméletlen ember.
Történt egyszer, hogy nagyanyám, elküldte édesapámat a földekre, hogy mivel már leszedték a dinnyét, menjen ki böngésszen a lovaknak a tarlón, és hozza haza ami ott maradt.
Hazavitte és a konyha padlójára tette. Megjött az öreg a földjéről és megkérdezte honnan van a dinnye.
Nagyanyám hallgatott mint a hal a szatyorban.
Apám nézett rá, mert érezte, hogy ebből nagy baj lesz, de az csak nem szólalt meg. Ezért elmondta, hogy Ő böngészte és hozta haza.
Az öreg nem tökölt sokat, úgy gondolta az Ő fiának meg kell tanulnia, hogy lopni bűn, és a becsület útjára úgy tudja csak terelni, ha kemény leckét ad neki. Meg se hallotta, hogy aratás után hozta el, amikor már szabad a vásár.
A sparhelthoz lépett, kivett a fogóval egy izzó széndarabot, apám tenyerébe rakta és rámarkolt a kezére…
Apám akkor sok mindent megtanult, de nem azt, hogy lopni bűn…

13 éves volt, amikor nagyapám besokallt attól, hogy nagyanyám egész nap csak csavarog és szakszervezeti vagy párt bélyegeket árul, és a politikával kínlódik folyton.
Beadta a válókeresetet.
Gyorsan szétválasztották őket.
Apám ezt olyannyira nem tudta feldolgozni, hogy bement a kerti wc-re és egy éles késsel felvágta a karján az ereket.
Az öreg találta meg mielőtt elvérzett. Kirángatta, bevitte a kórházba, és jól megverte amikor hazavitte, amiért a falu a szájára veszi majd miatta.
A Bíróságon megkérdezték a szülőktől melyik gyereket viszik magukkal.
Nagyanyám a bátyust választotta, nagyapám pedig apámat és a húgát.
Így is lett. Csak hogy nagyanyám állandóan kommandózott apám után napközben, és fűzögette, hogy menjen át hozzá.
És milyen a gyerek, persze hogy meghatotta az anyja könyörgése, akinek nem rá, hanem a családi pótlékra volt szüksége igazából.
Elmondta hát az apjának, hogy szeretne az anyjához költözni, ott akar élni.
Az öreg válaszút elé állította. Menjen, de soha míg világ a világ, nem teheti be a lábát hozzá. Vagy maradjon, és az anyjával minden kapcsolatot szakítson meg.
Apám döntött.
Az öreg kitagadta, és tartotta is magát szikla szilárdan ehhez a kijelentéshez több mint 45 évre, amikor is apámmal felkerekedtünk és elmentünk hozzá. De ez egy másik fejezet sztorija.

Nagyanyám persze csak a bátyját szerette, tömte pénzzel, az pedig alkoholra költötte. Apám összes odaadása is kevés volt ahhoz, hogy észrevegye.
Amikor felkerült a katonasághoz, hazalógott a vonaton, mert pénze nem volt, hogy meglátogassa.
Ő hírét vette ennek, és szomszédoknál bujkált míg apám otthon volt, nehogy pénzt kelljen adnia neki.
Így visszafelé is lógott a vonaton.

Szabadulása után, egy szép napon, Ő is a BKV-hoz tévedt és villamosvezetőnek tanult.
Mit ad Isten, anyám épp azon a járaton lett kalauz, ahol Ő vezető…
Jól kitaláltad 
Egymásba bonyolódtak, és a két nehéz sorsú, menekülő gyerek, valahol egy ponton összetartozónak érezte magát.